július 5, 2016 Hírek Nincs hozzászólás

A doni tragédia évfordulója alkalmából megemlékezést tartott a Községi Önkormányzat 2010. január 12.-én. 
A magyar állam több mint ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés.
A rideg számadatok mindenki számára ismeretesek: a katasztrófa során száznegyvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát.
Azokra emlékeztünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket – akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia.
Átány község minden év januárjában, fejet hajt,a HŐSÖK előtt, soha nem felejtjük őket.

doni-megemlekezes-2010_4
Hát összegyűltünk megint. Néhányan, maroknyian. Összegereblyézett sóhajaink hangja tán még amoda, a templom tövébe se ér el. Itt vagyunk újra, árva gyertyáink lángját a markunkkal kell védeni a fagyos szél meg-megújuló támadása ellen. A viasz is csöpög, a lélek is reszket. Emlékezünk. Katonákra, apákra, nagyapákra, testvérekre.
Január 12-e mindig fagyos, hideg dátum. Fagyos, mert ilyenkor a legkeményebb a tél, és hideg, mert mindig alig néhányan vagyunk csupán. Január 12-e maga a gyász. Majd kétszázezer ember ott messze a Don mellett, és ki tudja pontosan mennyi még az azt követő úton. Mást is jelent azonban. Felemelt újjal inti az arra figyelőt, hogy mi lehet abból, ha egy nép nem a saját érdekei útján jár, ha máshonnan mondják meg azt, hogy mit kell tennie. Árva katonáinknak semmi dolguk nem volt a Don partján. Amikor azonban a háború vérszomjas démonai üvölteni kezdenek a világ felett, a józan megfontolás messzire szalad. Aztán idő teltével, jóllakva a barlangjukba bújnak újra, a józanság visszatér, és jobb híján emlékműveket állít a vész áldozatainak. De ez már azt, aki annak idején kintről vezényelt a démonoknak, egyáltalán nem érdekli. És itt maradunk megint az időközben egy kis időre éppen visszatért szép eszünkkel, no és persze az emlékműveink sokaságával. Az emlékművekkel, amelyek fölállítására annak idején mindig nagy a buzgalom, de aztán persze tereptárggyá alacsonyodnak a hétköznapok mindennapi forgatagában rendre. Pedig az emlékműveink nem az áldozatoknak szólnak. Nekünk, ránk kiáltanak jártunkban – keltünkben: „te dölyfös, elbizakodott, elpuhult, herét agyú ember, nézz rám, akár holnap megtörténhet újra!” Kevesen hallják. Ezért vagyunk csak néhányan ilyenkor januárban az emlékművek tövében. Mert háború van ma is. Kultúrharc. A gyertyáink erejével próbálunk világosságot és meleget vinni ebbe az egyébként hideg, már magáról sem sokat tudó világba. A sötétség, és a hideg, maró közöny pedig egyre csak támad. A démonok pedig türelmesen köszörülik a körmeiket az odvaik mélyén. A harc mind könyörtelenebb, bár a legtöbb résztvevője ebből egy jottányit sem érez. Már nem hadseregnyi katona élete a tét, hanem maga a megmaradás. Életünk gyertyalángjával vesszük föl érte a küzdelmet, és ártatlan gyermekeinket hozzuk áldozatként. Kevesen vagyunk, de míg egy is lesz, aki világít januárban, addig megmaradunk, és talán a nyomunk se vész el. Utódaink, barátaink, ismerőseink kezébe adjunk oda lelkünknek ingó apró lángjait, hogy velünk együtt világítva együtt vezessük haza a Don partján bolyongó apáink lelkét, hogy velük is erősebbek és többek legyünk, és hogy végre hazataláljanak újra a Hanyi mellé. Haza a szíveinkbe, a lelkünkbe, és haza a közösségi emlékezetbe.
Ha egyszer haza tudjuk hozni őket mind, akkor eldől a harc. Nem vesznek erőt rajtunk idegen erők, és nem lesz hatalma rajtunk még a pusztítás démonainak sem.   (Együd László )

doni-megemlekezes-2010_4 doni-megemlekezes-2010_6 doni-megemlekezes-2010_9 doni-megemlekezes-2010_23

Written by admin.atany