Az élet fontos eseményei a születéstől a halálig
Az ünnepek változtatják a lakószoba berendezését. Az élet legelső és talán legfontosabb, legszebb ünnepe a gyerek születése. Mikor az anya „gyerekágyat fekszik” változtatnak a lakáson. E század első évtizedeiben használták az e célra készített ágyfüggönyt, „szúnyoghálót”, melyet az ágy köré vontak, s nagydoboz fedélhez hasonlóan csüngött a mennyezetről. Ez az eszköz nyújtott védelmet az alatta fekvőnek az ártó szemtől, a megcsodálástól. Az anya a kisbabájával 4-6 hetet feküdt a szúnyoghálós ágyban.
A kisbabát a keresztelőt követően teszik ki a bölcsőbe. A keresztszülő, vagyis koma, az anya vagy apa barátaiból kerül ki. Kereszteléskor a komaasszony vitte az anyának a komatálat:
Finom húslevest, süteményt. A keresztelői lakomára a keresztszülőket, rokonokat esetleg szomszédokat szokás meghívni. Érdekes szokás keresztelőkor a tányértörés is. A gyermeket már nagyon hamar bevonják a gazdaságba, 4-5 éves korukban már szüleikkel együtt korán felkelnek. Kisegítő munkát végeznek a gyerekek egészen 12 éves korukig, amikor elhagyják az iskolát és konfirmálnak. Ilyen alkalmi, kifejezetten gyermekmunka a libák őrzése, legeltetése, amit 4-6 éves koruktól 11-12 éves korukig végeznek.
Az iskolahagyott fiú kiköltözik az istállóba, apjuk mellett próbálják a lovazást, kocsizást, szántást-vetést, és 13-14 éves korban a fiú átveszi a gyeplőt apja kezéből. Ezután a kaszálás megtanulása következett. Ily módon lett teljes értékű munkaerő a fiú. Innentől fogva keresője, fenntartója a családnak, a gazdaság összes ágához ért. A lányok a konfirmáció után dolgoznak együtt kapáláskor a családdal, de őket – kivált, ha fiútestvérük van – lehetőleg „kikímélik”, nem fogják nehezebb munkára.
A legények és a leányok gyermekkoruktól ismerték egymást, ritka jelenség volt, amikor valaki más falubelivel került kapcsolatba. E zárt közösség legfőbb oka, hogy Átány a környező településekkel szemben protestáns, református község.
Az udvarlás legjellegzetesebb szimbóluma a májusfa, amelyet május 1-ére virradóra állítják. E fa beszerzése titokban történik. Ilyenkor a legények közösen indulnak a fa beszerzésére. A legnagyobb, legdíszesebb májusfa felállítására a falu közepén kerül sor. A májusfa elhelyezése valójában még nem komoly szándék megnyilvánulása.
A fiú-lány kapcsolat akkor válik komollyá, mindenki számára egyértelművé, mikor megkéri a fiú a lány kezét. Ezt természetesen a lakodalom követi, amely a legtöbb változtatást igényli a házban. Ilyenkor a házból kivisznek minden mozgatható bútort, kivéve az asztalt és a sarokpadot. A lakodalmi előkészületek a lagzit megelőző vasárnap kezdődnek. A „vőfélyek” ilyenkor hívják meg a lagzira a rokonokat, szomszédokat, barátokat. Erre a feladatra két legényt választanak: az egyik a barátokból, másik a rokonságból kerül ki.
Csütörtökön viszik el a meghívott vendégek az ajándékot, süteményeket, a bort. A lakodalmat közvetlenül megelőző nap az un. „tésztacsinálásra” kerül sor, amikor a lakodalmi leves csigatésztáját készítik naphosszat, akár 30-40 személy is.
Az ajándékok, sütemények elhelyezése általában a padláson történik. Ide hozzák fel a menyasszony ágyát is. A régi szokás szerint az ifjú pár itt tölti a nászéjszakát, sőt nem egyszer az egész hetet is.
A II. világháború végéig a lakodalomban csak a férfiak étkeztek ülve, terített asztal mellett. A lányok, asszonyok csoportostul álldogáltak az asztal végén, s onnan kanalazták az ételt.
Nincs meghatározva, hogy egy-egy személynek mekkora helyen rakjanak ki terítéket. Az asztalokra kiteszik a tányérokat sorjában, egymástól 20-30 cm távolságra. Az asztalhoz ült vendégek szokták elrendezni, akik előbb elhelyezkednek a padon s ez után maguk elé rakják a terítéket.
Lakodalmi szokás az éjfél utáni menyecsketánc is. A lányok férjhezmenetelük után apósuk gazdaságában dolgoznak. Az új családban elsősorban mezei munkát várnak tőlük, a háztartás anyósukra vonatkozik. Amikor a férfi túl van a 18-19. életévén, 40-50 éves koráig úgy gondolja: „amit egy ember elbír, azt nekem el kell bírni”. A teljes munkabírás a minden munkában való alkalmasság addig tart, amíg a fizikai erő nem kezd csökkenni, amíg a család felnövekvő új generációja nem veszi át a nehezebb munkaköröket. Az apa először a gyeplőt, adja át a fiának. A határban azonban még Ő az első kaszás, Ő vezeti, irányítja a család munkáját.
Elérkeztünk az utolsó „életünnephez” a halálhoz. Az ember halálát a faluban a harang adja mindenki tudtára. Másként harangoznak a férfi, illetve a női elhalálozottnak.
Ezután, hogy ki is az személy szerint, szájról-szájra terjed. Halott jelenlétét a házban a kitárt kiskapu jelzi. Erre utal az is, hogy az udvar gondosan el van takarítva. Temetés napján kitárták a nagykaput is, mivel az egyházi szertartás helye az udvar. A ház halottait a szobában ravatalozták fel. Emiatt kiviszik az asztalt a helyéről. A halottat előbb a helyi szokás szerint felöltöztetik, s a mestergerenda alatt középen hosszában hidegágyra fektetik, kiterítik úgy, hogy lábbal az ajtónak feküdjön, feje pedig a feketével bevont tükör alatt legyen. Akármilyen szerepet is töltött be a családban az, aki meghalt, a ravatalon mindig a főhelyre kerül. A házat ért mély gyász tartós változást eredményezett a díszágyon. A ravatal a halottasházban két-három napig áll fent, de nem múlik el nyomtalanul. Ilyenkor leveszik a dísztöröközőt, és amíg tart a gyászév, nem teszik vissza. Régebben a díszágyat magát is sötétbe öltöztették a gyászév tartamára, esetleg a gyászoló személy élete végéig.
Az átányiak azt tartják, hogy aki meghal kapus lesz a mennyországba, ezt a tisztséget mindig a legfrissebb halott kapja meg. Ilyen módon Átány fölé egy sajátos átányi égbolt, mint végső lakás, mely bejáratát a legutoljára meghalt átányi ember őrzi. Átánynak egyébként két temetője van: az egyik az alvégesi temető, a másik a felvégesi. A halottat a maguk falurésze szerint őket megillető temetőbe temetik el. Az egyes sírokban együvé szokták tenni a családokat, házaspárokat, szülőket kiskorú gyermekeikkel.
Siratás
Átányon a halottak végső tisztessége során – emlékezés óta s ma is – mindenkit éneklő hangon, meghatározott dallamot követve, rögtönzött búcsúzó és panasz szavakkal siratnak el.
Csupán a hívőknek nevezett néhány család nem sirat, s kevés értelmiségi, akik a polgárosultság jeléül hang nélkül ülik körül a halotti ágyat. Az átányi közvélemény azonban ezt elítéli, s „szegénynek” minősíti az elsiratatlan halottat. A siratást helyi kifejezéssel úgy mondják, hogy „beszilgetve sirat”, „jajgat”, „nagy jajszóval van”. Az ilyen beszélgetve siratás az asszonyok dolga, kik rendesen dallamra mondják a jajszót, bár az éneklő jajgatást néha felváltja a beszédhangon ejtett is. Férfiak énekelve nem sírnak, bár jajszókat ők is mondanak. Az illendőség megkívánja, hogy a községben mindenkit elsirassanak. Mégis többször előfordult, hogy volt olyan halott, akit csak alig könnyeztek meg. Ennek oka vagy sokévi betegség, vagy az elhunyt személynek túl rossz természete volt.
Siratni nem mindenki tud, legkevésbé értik a fiatalok. A koron, az értettségen túl az egyéni tulajdonságtól is függ, hogy ki hogyan sirat. A sirató szavak általános nézet szerint szinte önkívületben, a belátástól alig ellenőrizve „törnek ki” a gyászolóból. Ezzel a felfogással szemben azonban tudják azt is Átányon, hogy sirathat az is, aki csupán a halottnak adott tisztesség hagyományos formáját akarja betölteni.
A halott siratás megkezdésének szabott rendje van. Elkészítik a ravatalt a szobában. A hidegágy két hosszanti oldalához lócákat, székeket állítanak egy vagy két sorban, a rokonok száma szerint. Azt tartják szépnek, ha egy halottat sokan körülvesznek. A halott nézés a reggeli istentisztelet után már megkezdődik, s egészen a temetésig tart éjjel-nappal. Közeli, távoli rokonok, nászok, keresztkomák, keresztgyerekek, szomszédok és első halottnézők. A halottas szobában csak nők tartózkodnak, a legközelebbi férfi rokon is csak néhány percre jön be, a nap meghatározott szakaszában. A házhoz tartozó férfirokonok is kinn álldogálnak a pitvarban, a másik szobában, az istállóban vagy az udvaron lézengenek.
Az elhunyt körül meghatározott rendben ülnek a nők. Fejtől jobb felől: a feleség, anya, nagymama, baloldalt a legidősebb lány, meny, unoka, s így lefelé a hozzátartozás foka szerint. Ha mindenki elfoglalta a helyét, akkor elkezdődik a siratás. Míg a halottat ki nem terítik, a hozzátartozóknak magukba kell fojtaniuk bánatukat.
A beszélgetve siratás napközben egy-egy személy érkezése váltja ki. A mondott szöveg tartalma, terjedelme attól függ, ki a látogató, és a halotthoz és családhoz fűződő kapcsolattól. De meghatározója annak is, hogy felállnak-e a siratók vagy sem. Különben a felállás jelenti a siratás kiemelkedő szakaszait, ekkor fakadnak a legszebb szavak, mondatok, hull a legtöbb könny, s ekkor mozdulnak a karok kimért lassú gesztusokra. Már az utcán is jól láthatók, akik halottnézőbe indulnak. Az asszonyok összehajtott zsebkendőjüket a szájuk elé tartva mennek, kissé meghajtott fővel, kimért lépéssel, nem sietve. Miután belépnek a házba, s becsukják maguk mögött az ajtót, beköszönnek. A közeli rokon beköszönés nélkül lép a szobába, a halott oldalához megy, s hangosan sirat. A látogató jajszavára a sírók felelnek. Ha csendesedik a sírás, a látogató helyet keres magának a szobában, s leül. Ahogyan telik a ház látogatóval, úgy hangosodik a sírás, a síró felek nem lehetnek jaj nélkül. Leülnek rövid időre, csendesebben sírhatnak, de hallgatniuk nem szabad. A nap folyamán többször énekelnek, az un. „diktáns” vezetésével, aki ekkor a halott lábához ül. A diktáns előénekli a sorokat, amit a többiek utána énekelnek. A közös ének vigasztalja a gyászolókat.
Amikor a napi munka befejeződött, ellátták a jószágot, esteledik, akkor indulnak el a halotthoz, akik csak ismerték, s tisztességet akarnak tenni neki. Akik már voltak a halottas háznál, újra elmennek. A férfiaknak és a nőknek külön diktáns van. A férfiak diktánsa a többi éneklő férfival a konyhában foglal helyet. Mindkét diktáns a diktálandó énekek sorát elgondolta, nehogy egyik csoport elvonná a másik elől a kitervezett éneket. Amikor 7-8 férfi együtt van a konyhában, a férfi diktáns elkezdi az éneklést, egymás után három éneket, azután következnek az asszonyok a maguk énekével, s így változgatva. Az est folyamán háromszor az asszonyok elhagyják az éneket, a közeli rokon férfiak bemennek tíz percre, negyedórára „meglátogatni a halottat”. Ők inkább csak jajszavakat mondanak a koporsó fejénél, nem énekelnek. Ilyenkor a nők minden ott lévő férfit belefoglalnak a sírás szövegébe. Az este sűrű légkörét fokozhatja a haragvó atyafiak megjelenése, kik ilyenkor jönnek megbékülni. A békülő férfi háznépével érkezik a halottas házba s megáll a halott lábánál. Őket is hangos sírással fogadják az asszonyok, s utalnak az egykor kedves kapcsolatokra, a jó viszonyra. A békét kereső atyafi a sírás enyhülésével a többi férfi közé megy a konyhába, a nők pedig a szobában foglalják el helyüket.
Kilenc, – fél tíz óra felé, amikor már mindenki végtisztességet tett a halottnál – énekelhetett felette – „tágul a nép”. Előbb az idegenek, majd a távolabbi rokonok mennek el. Lassan már csak a ház népe, a közeliek maradnak ott. A házbeli férfiak, mielőtt lepihennek, még egyszer benéznek a halotthoz, s az asszonyok újra felsírnak, s csak ezután csendesednek el. Ha a halott csupán egy éjjel fekszik kiterítve, s a ház népét az ápolás nem törte össze, akkor az asszonyok virradatig fennmaradnak a ravatal körül. Virradáskor a közeli rokon asszonyok hazamennek, a háziak is elnyújtóznak a lócán, kemence padkáján. A pihenésre nagy szükségük van, a másfél, nem egyszer két napig tartó siratás kikészíti őket.
A temetés napján kerül sor a koporsó lezárására. Ekkor újra erősödik a sírás. A lecsukott koporsót a siratók átnyalábolják, mások két összetett kezükbe rejtve arcukat borulnak a koporsóra. A koporsót felteszik egy kocsira, s a temetőben szállítják. A temetőben a koporsót a sír szájához teszik (az egyházi szertartás után) s itt újra ráborulnak. Erősebben törnek fel a jajszavak, amikor a koporsót a sírba eresztik. A fejfa felállításával, a sír eligazításával véget ér a halotti szertartás és az ének. A halottkísérők zöme hazaindul, csak a rokonság marad. Távozás előtt a fejfát mindenki megérinti, s úgy köszön el az elhunyttól, mint annak idején tette. Hazaútban már nem szabad sírni, sőt sietnek is, hogy szerény tort tarthassanak a házban.
Téli és nyári életmód
A falusi életmód két jól elhatárolható időszakra tagolódik: nyári és téli.
Nyári életmód:
A téli-nyári életmód szétválasztója tavasszal húsvét ünnepe.
A húsvéti nagytakarítással történik a téli lakásrend felszámolása, s felkészülés a nyárira. A téli ablakokat spalettákra, zsalugáterekre cserélik, ezek segítségével a lakás elsötétíthető lesz, s hűvösen is tart. A bejárati ajtó elé nagy függönyt akasztanak, a legyek, szúnyogok kintrekesztésére. Kiteszik a házból a sparheltet, kályhát. Előveszik a nyári fekvőhelyeket, a nyári étkezések alacsony asztalát. A falakat, ahol szükséges újra tapasztják, majd hófehérré meszelik. Ilyenkor történik az ágynemű váltása, illetve mosása (ez ősszel ismétlődik).
Rendes körülmények között nyáron csak esténként gyűlik össze a ház népe vacsorázni, hiszen a reggeli és az ebéd hétköznapokon a határban történik (kivétel vasárnap). A házban egyes munkák továbbra is a négy fal között folynak. Ilyen a sütés-főzés, mely a háztartások belső ügye.
Téli életmód:
Ősszel a tél közeledtével a családok egyre több időt töltenek el a házban. Ilyenkor az őszi nagytakarítással váltja fel a nyári életmódot a téli. Az étkezés a szobában történik, a magas asztal körül, amelynek helye állandó és körülötte megtartják az állandó rendet. A család minden tagja a szobában alszik összezsúfolva, többnyire alkalmi, mozdítható fekhelyen.
A téli udvar azonban kihasználatlan. Ezt mi sem jelzi jobban mint, hogy a havat nem söprik el az egész udvarról, csupán ösvényeket takarítanak meg a hótól, amely a ház és a melléképületei, valamint a ház és a kapu között közlekedhessenek. Mégis vannak a téli életnek olyan eseményei, amelyeknek az udvar a színtere. A legjellegzetesebb ilyen esemény: a disznóvágás. Ez évről évre megismétlődik, néha egy évben 2-3 alkalommal is. A disznó leölése, tisztítása, feldarabolása az udvaron történik, akárcsak a húsok abálása, a zsír sütése, itt mossák a beleket, állítják fel az üstöket, és végül itt főzik meg a disznótoros vacsorát.
A népi építészet, mint a szokások meghatározója
Átányon a lakóházak falazatát vályogból készítették. Ez az anyag aprószalmás, törekes, pelyvás, nádas sárból készült, régebben nagyobb, újabban kisebb méretű megszárított, de ki nem égetett tégla. A vályogvetés a falvak alatt úgynevezett „vályogvető gödrökben” történik, ahol az e célra alkalmas anyagot bányásszák.
Ez a vályogvetés egyébként jellegzetes cigány foglalkozás. A vályogból már tetszőleges fal rakható. A vályogtéglákat sárral ragasztják össze, s feketeföldet tesznek a sorok közé.
A ház tetejére – a falu természeti adottságai alapján – nád kerül. A nád beszerzése nem okoz gondot, hiszen Átány környékén sok a nádas.
Egy-egy ház száz-kétszáz vagy akár háromszáz évig is lakható, ha száraz talajra épül és megfelelően karbantartják. Ezért a ház falát évente egyszer legalább újítani kell.
A ház karbantartásához hozzátartozik az évente kétszeri (őszi és tavaszi) meszelés és tapasztás. A nádfedél akár 30 évig is kitart, közben 5-6 évenként kell javítani. A házak udvarai általában szűkek voltak és ügyeltek arra, hogy sima, egyenes legyen a földje, ne rondítsa el kocsikerék nyoma.
Nagy gondot fordítottak arra, hogy az őszi fagyás előtt leegyengessék a sáros, göröngyös udvart. A ház udvarán csupán sertésól áll, az istálló és a szérű ugyanis két-három utcával odébb, az ólaskertben vannak. Átány jellegzetes ólaskertes település, az 1866-os úrbéri rendezés során térképre még összefüggő, bontatlan övezetben rajzolták föl az ólaskerteket. Külső gazdasági udvara egyaránt volt zselléreknek, jobbágyoknak, sőt voltak olyan gazdák is akik több kertet vásároltak meg általában szarvasmarha, vagy birkalegeltetés céljából. Az ólaskert rendszer felbomlása a múlt század végén kezdődött. Így több ház udvarára került az istálló, ezáltal csökkent az udvar szabad területe.
A XX. század gazdasági és technikai-műszaki fejlődése gyökeresen átalakította falvaink képét. A falusiak arra törekedtek, hogy megszüntessék a város és falu különbségeit többek között úgy, hogy elvetették a hagyományos építkezési formákat. Az utóbbi évszázadok alatt kialakult házformákból több épület átvészelte a nagy átalakulást és művelődéstörténeti, műszaki értékei felkeltették a hozzáértők figyelmét.
Felhasznált irodalom
1.Fél Edit – Hoffer Tamás: Az átányi gazdálkodás ágai
– Néprajzi közlemények 1967. XII. 3-4.
2.Emlékezés Fél Editre: szerkesztette Fülemile Ágnes – Stefány Judit
– Magyar Néprajzi Társaság Budapest 1993.
3.Fél Edit: Átány, Kakas ház
– Technolux Rota, Eger 1978.
4.Balassa M. Iván: A parasztház története a Felföldön
– Hermann Ottó Múzeum, Miskolc 1994.
5. Bakó Ferenc szerk.: Tájházak Heves megyébe
– Kartográfiai Vállalat Bp. 1986.
6.Soós Imre: Heves megye községei 1867-ig
– Fk. Heves megyei Levéltár Eger, 1975.
7.Fél Edit-Hoffer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban
– Balassi Kiadó Budapest, 1997.
Készítette: Nemes Kálmánné és Ferenczfi Zoltán
Kiadja: Átány Község Önkormányzata
Felelős kiadó: Gönczi Mihály polgármester
