A település története
Átány környékének településhálózata a magyar honfoglalás után, a X-XI. században már kialakult. A régészeti feltárások során, a falu belterületén szarmata sír, a Péter-kúti tanyán pedig szarmatakori telep leletei kerültek elő. A szájhagyomány szerint a falu túlélte, átvészelte a tatárjárást is (1241-1242). Ha a szájhagyománynak hinni lehet, akkor ez azt jelenti, hogy már jóval a tatárjárást megelőzően is lakott település lehetett. Átányt neve alapján is régi falunak kell tekinteni. A gyéren fennmaradt középkori források azonban csak későn, 1407-ben és 1409-ben említik első ízben, oklevelekben: ATHAN névalakban. 1409-ben a Tarkőiek birtoka, 1430-ban pedig az Országh családé. A község ma is az eredeti helyén áll, az áradásoknak kitett határ legkiemelkedettebb, leginkább védett foltján.
Az átányiak büszkék arra, hogy községük régi, átélte a „török időt”, míg közel és távol csaknem valamennyi falu elpusztult. A török itt is pusztított, de a falu egy része mégis megmaradt: ugyanis a pap felesége szépasszony volt, aki megtetszett a török vezérnek, aki azt mondta, hogy védelmébe veszi a falut, ha az asszonyt neki adják. Nagy gondban volt a nép. A papjuk feleségét mégsem adhatják oda. Volt a községben egy asszony, aki nagyon hasonlított a szép papnéhoz, beöltöztették hát, és ő váltotta meg a falut.
Az Átányt környező vidék Buda eleste után (1541) csakhamar 1548-ban meghódolt a töröknek és csak 1687-ben szabadult fel. Ez idő alatt a megye lakossága töredékére csökkent, sok falu örökre, más községek százévekre lakatlanok maradtak. Átány népe is, több ízben „elfutott”, és évekre lakatlanná vált a falu. A lakosság folytonossága azonban nem szakadt meg. A régi lakosok mindig visszatértek. Az 1549. évi kapuadó összeírás időpontjában teljesen néptelen, de az ugyanez évből származó dézsmajegyzék azért 5 telkes gazdát sorol fel. 1550-ben a török földesúrnak 9 házban lakó, nős férfi fizette a búza, méhkas, bárány, széna és sertés után kivetett török adót. 1552-ben 3; 1569-ben 25 adózója volt a falunak. Terjedelmes határában a szántás-vetés mellett juhtenyésztéssel is foglalkoztak.
1570-ben Országh Borbála férje enyingi Török Ferenc az egész falut adományul nyerte, de a századvége felé idegenek ültek a birtokba. 1588-ban Homonnai István zempléni főispán és neje Török Fruzsina diósgyőri házuk szükségére 500 forint kölcsönt vettek fel vitézlő Pásztóhi Gergely egri lakostól, ennek ellenében zálogba adták Pásztóhinak Átány és Pély falujukat. Átány másik része a Jakcsi család birtokába jutott. A Jakcsi örökösök átányi javait gyámi jogon Szécsi György kezelte, aki fiára Szécsi Tamás gömöri főispánra hagyta.
A török háborúk idején jelent meg egy népes, birtoktalan nemesi réteg a község lakosságában. Személyükben élvezték a nemesi kiváltságokat, a föld azonban, amit megműveltek, földesúri tulajdon volt, ugyanolyan jobbágytelek, mint a nem nemes községbelieké, tartoztak utána a földesurat illető szolgáltatásokkal. A többi paraszthoz hasonlóan gazdálkodtak, nemesekként azonban részt vettek a megye igazgatásában. Jelenlétük bizonyos kiváltságokat biztosított az egész falunak és egy olyan kapcsolatot, amelynek révén az elmúlt századok nemesi műveltségének sok eleme – pl. üdvözlési, megszólítási formák, általában az udvarias viselkedés formái – elterjedt a községben.
A XVI. század közepén a török hódítás előestéjén Átány csatlakozott a kálvini irányú protestantizmushoz az egész környező vidékkel együtt. Később a szomszédos református települések elpusztultak. A XVIII. században, a katolikus kézben lévő környező uradalmak faluiba katolikusokat telepítettek, így Átány református sziget lett egy katolikus vidéken. Az átányiak ezáltal a református vallást tartják fő megkülönböztetőjüknek. Büszkék arra, hogy a hosszú ellenreformációs korszakban mellőzéseket, támadásokat viseltek el hitükért. Átány község lakói tehát már az 1500-as évek második felétől (1559?) reformátusok voltak és szervezett egyházközségi életet éltek.
1611-ben II. Mátyás király rendeletére Szécsi Tamás visszaszolgáltatta az átányi birtokrészt a Jakcsi – örökösöknek.
Ettől kezdve a birtokrész feldarabolódott.
A földbirtokos Török Ferenc lányát, Zsuzsannát Nyáry Pál vette nőül, így az Ország – Török féle birtok 1606 és 1620 között Nyáry Pál nagybirtokosé volt. Leányuk Nyáry Borbála Haller Györgynek lett felesége, ezért a XVII. századtól Nyáry – jogon a Haller család lett itt a földbirtokos.
A XVII. század első évtizedeiben a falu ismét néptelen.
1635 körül új lakosság népesíti be, vegyesen taksás jobbágyok és armálista (birok nélküli) nemesek, ezért Átányt 1635-1672 között hol nemesi falunak, hol adómentes – kuriális (jobbágytalan nemes) jobbágyfalunak nevezik az összeírások. 1658-ban „némely pusztulásra hanyatlott faluk között Átány lakói is, nemes és paraszt személyek” kuriális taksát írattak magukra kapuadó helyett.
1672-ben Kömlő puszta földesura I. Rákóczi Ferenc súlyos kártérítést fizettetett „Átány falunak nemes és paraszt rendű lakosaival” azért, mert Kömlő puszta határát azok nagy területen elszántották, s onnét 7-800 kereszt gabonát takarítottak be maguknak, jogtalanul.
1677-ben a kuruc és császári katonaságtól elszenvedett káraikról azt vallják az átányiak, hogy „kurucok miatt szenvedtek 2000 Ft károkat”, mely miatt a törökhöz folyamodván az azt mondotta, hogy nem sokáig lesz ez így.
1676-1683 között az Ónod várában táborozó császári várőrség vetett ki súlyos termény és pénzadókat az átányiakra, akik telekadótól mentes kurialisták lévén vonakodtak ezen adókat befizetni, ezért minduntalan katonai karhatalmat, nyargalókat küldtek rájuk Ónodról.
A kurucok és császáriak sanyargatásán túl 1683-ban a Bécs ostromára vonuló török-tatár sereg is pusztított Átányon, ugyanakkor az alispán Thököly táborába szólítja az átányi nemeseket, és a jobbágyok által befogadott hajdúkat: „Értjük mit parancsolt Uraságod az nemesek részéről és az hajdú fogadásról: hogy az mustrára ott legyen mind az nemes személye szerint, mind az hajdú, az kit Nagyságtok reánk rendelt. De valamire jutnunk nem lehet, mert vagyon már két hete, hogy szekeresek (csak) hatan maradtunk: az idegen tatár nemzetség sokat megsebesített közülünk. Van, aki meg is halt az kezek miatt. Az lovaikat elnyerte. Az ki az tatároktul megmaradt, Kegyelmes Urunk (Thököly) visszajövén, itt hált az falunkban, s amennyi kezes ló az kezökbe akadt, mind elvitte. Még az szilaj ménesből is valamennyit akartak, annyit vittek el. Az embereinket elhajtották. Immár isten tudgya, honnan s mikor bocsátják vissza. Mert akit alámenőben elhajtottak, két szekér sem jött békével haza, hanem mint az anyja világra hozta, úgy jött aki megjöhetett. Ezek után most táborba mennünk lehetetlenség.”
1688-ban az Eger várának visszafoglalásáért folytatott táborozás során Átány rövid időre újra elnéptelenedett.
1692-ben Haller Sámuel földesúr nemesekkel és taksás jobbágyokkal népesítette be. A falu egyharmad részét 1699-ben gróf Glöcklsberg János Dietrich vásárolta meg és arra adománylevelet is szerzett. Halála után özvegye átadta elhalt férje átányi birtokát második férjének Popovics Ferenc morva őrgrófnak.
A király adománylevele alapján a káptalan 1719-ben iktatta be az őrgrófot Átány harmadrészének birtokába. A másik három birtokos a Haller, Fáy és Vincze család volt.
1692-1720 között a taksás-kuriális állapot az állami telekadó alól mentességet biztosított Átány jobbágysága számára, ezért a Gömör megyei Feled, Serke, Radnót községekből számosan szöktek Átányra, innét viszont 1715-1717 között a spontán jobbágyvándorlás időszakában 20 család Egerlövőre, Ceglédre, Kiskörére stb. költözött át. Helyreálltak a jobbágyságnak a török korban meglazult kötelékei.
Gyorsan nőttek a földesúri majorsági üzemek. Átány a középkor végén egy hatalmas váruradalom része volt. Ez öröklés, osztozások révén szétbontott, s a falu a XVIII. Század elején már öt család birtokában volt, később a földesúri tulajdonjogok tovább darabolódtak. Egy család sem létesített majorságot átányon. Időről időre egy-egy darab földet magánkézbe vettek ugyan, ennek aránya azonban mindvégig elenyésző maradt a parasztföldek mellett.
A földesurak nem akadályozták meg a jobbágy-szántóföldek terjeszkedését, új jobbágytelkek kialakítását.
Egy 1725-ben készült adókivetés arról tudósít, hogy Átány reformátusok által lakott, népes település, 65 jobbágygazda, 15 jobbágytelkes kisnemes, 8 zálogbirtokos nemes és kálvinista prédikátor lakik benne. Határa a lélekszámhoz képest szűk és gazdasági erejét is mutatja, hogy kénytelenek Kömlő puszta határát is bérbe venni, azon gazdálkodni, amelyért évi 180 Ft-ot fizettek az egri püspöknek. A XVIII. század folyamán a Debrecenbe és Nagyszebenbe menő postakocsik is megszálltak Átányon.
A településcsoport falvai közül Átány vészelte át legjobban a török időket, de a Rákóczi-szabadságharc alatt sem néptelenedett el. A hosszú háború pusztítása a korábbi településszerkezet nyomait eltörölte, a református templom gótikus része utal csak a folytonosságra. Középkori eredetű temploma a török hódoltság idején elpusztult.
A XVI. Században a faluban tért hódított a reformáció: 1596-ban már volt református imaház. A jelenlegi templom feltehetően 1783-ban készült el, déli oldalát 1801-ben bővítették.
Az 1778-ban használt községi pecsét címeralakja ekevas, körirata: texas Átány. A körirat szövege arra utal, hogy ezt a pecsétet a XVII. század óta használták, amikor Átány még taxás falu volt.
A falu belső telkeit és határát a földesurak birtokközösségben, osztatlan állapotban birtokolták, a jobbágyok pedig a szántóföldparcellákat és réteket minden ősszel egyévi használatra, a házak sorrendjében, nyílhúzás útján, egymás közt kisorsolták, kiosztották, vagyis az időszakos újraelosztás rendje szerint használták.
A falu nem volt házhelyekre osztva, ki-ki ott építette fel a házát, ahol szabad területet talált, csupán három lépésnyire kellett lennie a szomszédjától.
A falu belterületének halmazos szerkezete ekkor alakult ki (1731). A határban és távoli pusztákon folytatott (rideg) állattenyésztés – amely a falu lakói számára ekkor az egyedüli megélhetési forrást jelentette – szükségtelenné tette, hogy a házak között szekérrel kelljen közlekedni. A házakat, házhelyeket el sem kerítették egymástól.
Átány a XVIII. század második felében lett ólaskertes településsé.
A közös földesuraságból eredő jogbizonytalanság miatt a tíz telekre jogosult külső nemesek, a Nyáry-örökösök házára – több jobbágynak szolgáltatásait élvezték, mint amennyi a birtokarányuk szerint megillették volna őket. Ezért a Nyáry-örökösök 1738-ban a földesurak birtokközösségének megszüntetését kérték, de miután 1739-ben a pestis járvány miatt utazási korlátozást rendeltek el, így nem lehetett a határ bejárását végrehajtani, így a közösség megszüntetésére 1752-ben került sor. Haller részére az elöljáró alispán a falu birtokjogának fele részét ítélte meg. Ezúttal valamennyi beltelket, szántót, rétet kiosztották valamelyik földesúr egyéni birtokába.
A falu gazdasági – társadalmi megszilárdulásának első állomása a földesurak birtokközösségének a megszüntetése volt. Ezt követte 1770-71-ben úrbérrendezés, amely megszüntette a korábbi földközösséget, megállapította a belső telkek méretét, a hiányt kiegészítve a falu körüli földekből. Erre az időre a jobbágyok gazdálkodása is belterjesség vált, a szántó művelés aránya lényegesen növekedett. A nap mint nap munkába fogott igásállatokat a lakótelken – megfelelő hely hiányában – nem tarthatták, valószínűleg ezért alakult ki a lakótelkek tömbjét körülvevő istállóskertes, ólaskertes övezet. Ennek kiépülése a II. József-kori (1780-1790) katonai felmérés előtti időre tehető, a katonai felmérés térképein a vázlatosan berajzolt házak tömbje körül már ezt az ólas-kerti övezetet láthatjuk.
Ez a kétbeltelkes rendszer a XIX. Század egész folyamán szinte alig változott.
A jobbágyság 1838-ban kérte a közös legelő és úrbéri birtok elkülönítését, de csak 1864-ben tudtak a volt földesurakkal e kérdésre nézve „úrbéri örök egyezséget” kötni. Ezáltal az addig kerítetlen lakótelkeket kimérték és telekkönyvezték. A térképre még összefüggő, bontatlan övben rajzolták fel a külső gazdasági udvarokat.
Házától elkülönült gazdasági udvara (kertje) egykori jobbágyoknak és zselléreknek egyaránt volt, nagygazdának több is (pl. külön-külön nagyállatok, ill. juhok legeltetésére.)
A megosztott belső telek térben megosztotta a családok életét is.
A férfiak az istállókertben, az asszonyok és a gyermekek a lakótelken töltötték idejük legnagyobb részét. Az ólaskertes rendszer a XIX. Század végén kezdett bomlani, az első világháború előtt már sok ház épült az egykori kertekben. Ennek ellenére még 1951-ben is 87 külső ólaskertet használtak.
A jobbágyfelszabadítást követő úrbéri rendezés a határhasználat módját is újra szabályozta.
A jobbágytelki állományt és a maradványföldek felét kapták meg az egykori jobbágyok és ezt a területet háromnyomásos rendszer szerint művelték. A háromnyomásos vetéskényszer ellen 1910-ben léptek fel a fiatalabb gazdák azzal, hogy ugarföldjeiket is bevetették. A legeltetési bizottság erre ráeresztette a gulyát. A kártételből per, az egész ügy leglényegesebb eredménye pedig az lett, hogy a háromnyomásos gazdálkodás Átányban véget ért.
A dualizmus kora elejének közigazgatási reformja Szárazbőt Átányhoz csatolta.
Szárazbő a középkor folyamán önálló falu volt, a korabeli iratokban a XV. Század első harmadában tűnik fel.
A XVI. Századi dézsmajegyzéke szerint 1549-ben 12; 1576-ban 17; 1583-ban 24 jobbágyháztartás volt Szárazbőn. A XVII. Században ez a falu is elpusztult, később pedig csak majortelepként népesült be újra.
A XVIII. század végén az egyik itt birtokos család tagjai a Papp-Szászok, egyebek közt Csokonai mecénásai voltak. 1837-ben 407 lakosa volt Alsó és Felsőszárazbőnek: hatásai (szántók, rétek) termékenyek, és nevezetes juhtenyésztése volt. 13 földesurának birtokai egyenként, külön voltak szakítva és „egy-egy kis pusztát” képeztek.
Ettől az időtől az alacsony népszaporulat és az elvándorlás sajátos egyensúlya szinte rögzítette Átány lélekszámát (1869-ben 2738 fő, 1960-ban 2614 fő).
Átány a jobbágyfelszabadítás időszakában nagy és középbirtokosok tulajdonában lévő jobbágyközség, 203 jobbágyháztartással és 230 zsellércsaláddal. 40 kisnemes család is élt a faluban. 9000 holdat kitevő, teljesen sík határából 1788-ig 4500 kat. Holdat törtek fel, ebből 1600 holdat tett ki a földesúri majorok területe, melyek túlnyomóan Szárazbő pusztán működtek. Itt Bárczay Elemérnek volt kastélya, amely állítólag 1700 körül épült.
A jobbágyságot az 1848-as forradalmi törvények törölték el. A földesúri és paraszti jogokat hosszadalmas bírósági eljárások során különítették el véglegesen. Átány ügye 1864-68-ban zárult le a határ mérnöki újrarendezésével. Az elkülönítéssel az átányi parasztok földet vesztettek: az egykor földesuraikkal közösen használt községi legelő egy része, valamint annak a földterületnek a fele, amit a jobbágytelkek törvényes mértéke fölött használtak, földesuraikat illette. A határ déli részén mintegy 1000 hold földesúri birtokot hasítottak ki.
A jobbágyság kötöttségéből kilépő parasztgazdaságoknak egy dinamikus átalakulásban lévő nemzetgazdaságban kellett helyüket megtalálni. Gazdálkodásukban, mindennapos életükben egyre nagyobb jelentőséget kaptak az értékesítési lehetőségek, a piaci viszonyok, a pénzforgalmi hitel.
Az országos forgalomba kapcsolták be a parasztfalukat a rohamosan épülő vasútvonalak. Átány számára a Budapest – Miskolc-Kassa fővonal megépítése jelentette a fordulópontot az 1870-es években. A fővonal Kál állomása 16 km-re van a községtől. Néhány év múlva innen kiindulva szárnyvonal épült délkelet felé, ennek állomása alig 6 km-re van Átánytól.
Országszerte rohamos gyorsasággal terjeszkedett a mezőgazdasági művelésbe vett terület, s ezen belül a szántóföld. Szabályozták a folyókat. Hasonlóan alakult át az átányi határ is. Az 1859-ben fölvett térképen még rengeteg állandó és időszakos vízállás, rét teszi csipkéssé a szántóföldek határát.
A szántóföld kiterjesztésének fő célja a gabonatermesztés fokozása volt.
1870-ben az ország vetésterületének 68,7 %-a gabonát, mindenekelőtt búzát termett.
Átány annak a felső-tiszai körzetnek a vonzásába került, mely búza, tömeges előállítására állt rá, mely termesztés vezető szerepe napjainkig megmaradt.
A határ beosztása és használati rendszere többször átalkult.
1868-ban a korábbi legelő kb. a felére csökkent, s a korábbi ugortartó háromnyomásos rendszert olyan rendszerre cserélték át, amelyben az ugor felét már bevetették. 1901 után „bejött a szabadgazdálkodás”. Ezután nem volt már értelme a sok darabba széttagolt birtokok fennmaradásának. 1913-ban megindult a tagosítási eljárás, mely azonban a világháború miatt csak 1927-ben fejeződött be új kiosztással.
Mindenki egy, illetve két darabban kapta meg birtokát.
Az ország és a környék átlagánál lassabban és kisebb mértékben változott a foglalkozási szerkezet is: megjelent a vasutasok vékony rétege, nőtt a kereskedelmi és a közalkalmazottak száma – de még 1949-ben is az átányi keresők 88,4 %-a dolgozott a mezőgazdaságban 1935-ben a mezőgazdasági keresők 11,1 %-a rendelkezett 10 holdnál nagyobb földterülettel, a törpebirtokos napszámosok, mezőgazdasági munkások, cselédek aránya 58,3% volt. Ez azt jelenti, hogy Átányon a birtokos parasztság aránya nagyobb volt mint a környék falvaiban.
Az 1945-ös földreform utáni birtokstatisztika is Átány törzsökös paraszti jellegét mutatja: itt a 3 hold alatti törpebirtokosok aránya jóval kisebb, az 5-10, illetve különösen a 10-15 holdas gazdaságok aránya jóval nagyobb volt, mint a táji és országos átlag.
A környezetétől teljesen elkülönülő (vallás, birtokviszonyok, stb.) falu földesurai az elmúlt két és fél évszázadban nem rendezték át a községet és olyan falurészeket pusztító tűzvészről sem tudunk, amelynek nyomán gyökeresen megváltozott volna a falu arculata.
A szomszéd falvakból széles országutak vezetnek a falu közepére, innen azonban ma is csak kisebb utcák, csavargó közök, gyalogátjárók, zsákutcák visznek a falu belsejének szűk, s a külső részek tágas telkeihez.
